Kreicsi Gábor kerékpáros beszámolója a Via Margaritarumról

VIA MARGARITARUM avagy
zarándokút Szent Margit sírjától, Mátreverebély-Szentkúton át Máriacellig.

Már korábban is eszembe jutott – és feltett szándékom volt - hogy kerékpárral szeretnék végigjárni egy igazi zarándokutat. Természetesen a leghíresebb került rögtön előtérbe, a Szent Jakab zarándokút vagy más néven az El Camino. Ám Spanyolország egyenlőre túl messzinek tűnt és ekkor (2006 év elején) értesültem arról, hogy létesült itt, Magyarországon is egy zarándokút, a Via Margaritarum.

A Via Margaritarum (Gyöngyök Útja) zarándokút egy folyamatosan járható, jelzett erdei útvonal és egy módosított - kerékpárral is járható - aszfaltos változat. Lelki ívét az útvonalon található történelmi és szent helyek, ill. „Az élet gyöngyei” elnevezésű elmélkedési füzér adják. A zarándokút mentén olyan zarándokszállások is találhatók, amik a középkori ispotályok mintájára a keresztény vendégszeretet helyei.
A Via Margaritarum összeköti Mátraverebély-Szentkutat (2006-ban lett nemzeti szentélyé nyilvánítva) és Máriacellt, a magyarság számára kiemelten fontos két zarándokhelyet. Az útvonal eredeti kiírásban még Szent Margit sírjától vezetett Mátraverebély-Szentkútig (alapút), majd onnan tovább Máriacellbe (hosszú út). Azonban 2007 tavaszától már a két végpont van összekötve és a margit-szigeti kitérővel kiegészítve.
A Via Margaritarumon bárhol el lehet indulni (nincs „hivatalos” kezdőpontja). Aki azonban szeretne emléklapot is kérni zarándoklásáról Mátraverebély-Szentkúton, annak Budapestről kell eljutnia ide. A máriacelli emléklap kiállításához pedig valahonnan Magyarországról kell induljon a zarándok. Emléklapot csak a gyalogos és kerékpáros zarándokok kérhetnek.

Nagyon fontos, hogy a zarándokút külső útja a belsőnké váljon és azt is gazdagítsa!

1. szakasz – Szent Margit sírjától a Börzsöny lábáig.
2007. 04. 09.
Táv: 137,3 km
Szintemelkedés: 1195 m
Átlagsebesség: 21,5 km/h
Maximális sebesség: 53,6 km/h

Húsvét hétfőn, korán reggel utaztam fel a fővárosba és reggel fél hétre sikerült kihajtanom a Margit-szigetre. Nagyon hideg volt és jó pár réteg ruhát fel kellett vennem, hogy elviseljem a közel fagyos levegőt. A napfelkelte és Szent Margit sírjának ill. a kolostor romjainak megpillantása azonban feledtették a nehézségeket. Csodálatos volt itt lennem. Bár nem sokszor jártam eddig sem ezen a szigeten, de fogalmam sem volt róla, hogy milyen „kincset” is rejt. Kezdő imádság után megkezdtem zarándokutamat.

Először kihajtottam a Margit hídra, majd pedig a körúton élveztem a reggeli forgalommentes időszakot. Útközben még megálltam az Országúti Ferences Plébániánál és regisztráltam magam a zarándokok listáján. Innen a Hűvösvölgyi kerékpárutat választottam, hogy lassan elhagyjam a fővárost. A Hidegkúti út emelkedője rendesen megizzasztott, de aztán kedvemre gurulhattam lefelé Solymárra. A gépkocsik száma közben kezdett emelkedni, de még mindig bőven elviselhető volt.

A következő település Pilisszentiván volt, ahol egy nagyszerű tavacska pihent a reggeli napfényben. Egy kis padot választottam a meleg ruháim levételéhez és egy kis frissítéshez. Innen - egy rövid szakaszon a 10-es utat használva - Pilisvörösvárra tekertem be, majd pedig elkanyarodtam Csobánka felé. Nagyon tetszett a táj, de itt is akadtak meredek emelkedők. Szerencsére nem szoktam kétségbe esni ezektől, sőt szeretek hegyeket mászni. Attól igazán szép az út. Nagyszerű gurulást követően már a pomázi úton voltam és hamarosan Pomáz főutcáján tekertem. Jó választásnak bizonyult a nagy tempó, mert egy óriási kutya próbált meg letámadni, de a komoly sebességem miatt nem sok ideje maradt velem foglalkoznia. A HÉV szerelvényt elengedve Szentendre kerékpárútjára kanyarodtam rá.

Innen egészen Leányfalu végéig a kora délelőtti Duna-partban és annak miliőjében gyönyörködtem. Sok helyen, éles csillogással pompáztak a harmatos fűszálak.
Sajnos a kerékpárút végetért és a forgalmas 11-es útra kellett kievickélnem. Itt is akadtak azért látnivalók, hiszen Dunabogdányban, az út szélén is van egy szép kápolna. Aztán már következett Visegrád, ahol bizony már sok szépet láttam korábban is. Most nem is időztem itt, hanem éltem a lehetőséggel, hogy pont ment át a komp és ezzel egy időre elköszöntem a Dunántúltól.

A másik parton a kerékpárutat használva – nagyon nyugodt körülmények között tekerhettem. Kismaros, Verőce majd egy kisebb domb megmászásával leereszkedtem a püspöki székhelyre, Vácra. A dóm számomra különösen is fontos hely, hiszen annak idején a „boldogító igen-t” is itt mondtam ki. Most is megálltam és – a bringámat becipelve – a sekrestyébe igyekeztem. Éppen a fél tizenkettes mise előtt voltam, így Varga László atyától még indító áldást is kaphattam.

A Konstantin-téren elfogyasztottam ebédemet és nekivágtam a Cserhát emelkedőinek. Először a Rád felé vezető hullámos út adott ízelítőt, aztán következett egy igazi hegyi-hágó, a keszegi. 150 méteres magasságból kell 310-re felmenni alig több, mint egy kilométer alatt. A csúcson „hazai” tábla köszöntött, mely szerint Nógrád megyébe értem.
Igazán hangulatos utakon hajthattam tovább. Keszeg, Ősagárd majd pedig Nőtincs volt a sorrend. Mindenhol béke és nyugalom volt, a forgalom pedig minimális. Hamarosan felértem a 2-es útra, ahol szerencsére csak pár száz métert kellett megtennem, mert már kanyarodtam is befelé Nógrád felé. A málnasorok között hajtottam tovább és szemben már feltűntek a Börzsöny bércei. Előbb azonban még tettem egy kitérőt Berkenye templomához. A visszavezető 10%-os emelkedő azért más kissé fárasztó volt.

Nógrádon a vár igazi remekmű, a kilátás és nagyon szép. Aztán áttekertem Diósjenőre és úgy döntöttem, hogy mára ennyi elég volt. El is fáradtam és az egyik térdem is megfájdult így kimentem a vasútállomásra és néztem magamnak egy vonatot. Az indulásig még felkerestem Marcus Aurelius emlékművét. Ugyanis Kr. U. 173-ban ezen a helyen csatázott a Kvádok és a Markomannok ellen.

Nagyon szép és hosszú napot tudhattam magam mögött, amikor este lepihentem.

2. szakasz – Börzsöny emelkedőin, Cserhát dombjain.
2007. 04. 19.
Táv: 47,6 km
Szintemelkedés: 240 m
Átlagsebesség: 26,2 km/h
Maximális sebesség: 52,2 km/h

Egy hétköznap délután sikerült folytatnom zarándoklásomat. Kellemes napsütésben indulhattam el Diósjenőről. Körös-körül virágba borult fák és gyönyörű mezők kísértek. Búcsút intettem Nógrád várának és egy igen hosszú emelkedővel feltekertem a 2-es számú főútra. Itt nagy körültekintéssel legurultam a tolmácsi elágazóig. Itt balra térve már jóval nyugodtabb körülmények között tekerhettem. A falu csendes volt, az autósok pedig türelmesek. Pedig az előbb még nagy küzdelemben volt részem a főúton.

Folyamatos jobbratartás mellett értem el Rétságot, ahol ismételten ki kellett kanyarodnom a főútra. Nógrád megye legkisebb városában nagyon nagy nyüzsgés volt ezen a délutánon. A buszmegállóban láttam a korábbi baleset emlékére készített táblát is.

A várost egy hosszú emelkedővel hagytam el, majd egy kedélyes lejtő következett a körforgalomig. Itt végre letértem a főútról és elindultam a korábban a városhoz tartozó Bánk felé. Itt nagyon sok új ház épül és a tó mellett is intenzíven folytak a felújítási munkálatok. Látszott, hogy gőzerővel készülnek a szezonra. A tó még pihent, nyugodtan terpeszkedett medencéjében.

A falu végén balra tartva a megszüntetett romhányi szárnyvonal mellett tekertem tovább. A háttérben feltűntek a Cserhát magasabb csúcsai, a Szanda és a Romhányi-hegy sziluettjei is. Romhány falu temploma már messziről jól látszódott. Odaérve balra kanyarodtam és haladtam északi irányba. A falu végén megálltam a Rákóczi emlékműnél. Elgondolkodtam, hogy mi is történhetett itt 300 éve.

Innen egy gyönyörűen virágba borult fasoron át értem el Szátokot majd egyetlen lendülettel már Érsekvadkerten voltam. Az első látnivaló a nagyszerű kálvária és a mellette épült kápolna. Itt tartottam egy rövid frissítést majd a központi körforgalomban csak metszettem a 22-es főutat.

Igen rozoga út vezetett Patak felé. A falu előtt jobb oldalon viszont egy csodálatosan rendbe hozott falfülkét találtam, beüvegezve. Megfigyelhető, hogy főleg a nyugat-nógrádiak igen vallásos emberek. Ezt megerősítetett bennem, hogy a szomszédos Dejtáron is számos ház homlokzatában alakítottak ki falfülkéket Mária szobra számára.
Innen még kitekertem a 22-es útig és ott balra tartva egészen Balassagyarmatig jutottam el.

Ezzel egy rövid, de igen tartalmas szakaszon voltam túl.

3. szakasz – A Nógrádi-medencétől Szentkútig.
2007. 04. 25.
Táv: 66,8 km
Szintemelkedés: 430 m
Átlagsebesség: 22,9km/h
Maximális sebesség: 49,2 km/h

Végre eljött a nap, hogy elérhető közelségben éreztem az „alapút” végét. Ismét egy munka után zarándoklás várt rám, tehát egy hétköznapi délután. Az idő nagyon kellemes volt, csak a szél ereje nehezítette a dolgomat. Balassagyarmatról az ún „hátsó úton” kerekeztem kifelé. Mérsékelt emelkedéssel jutottam fel egy magaslatra, ahol gyönyörű fasorok között tekerhettem. Elértem Nógrádgárdonyt ahonnan kitekertem Ilinybe is, ebben a faluban még sohasem jártam. Csitár már messziről látszott, impozáns temploma miatt.

Elérve Őrhalmot tettem ismét egy kitérőt, hiszen nem régen adták át a gyönyörű Mária szobrot a falu másik végén.
Innen a 22-es úton vezetett utam. Azt nem mondom, hogy egy nyugodt útszakasz, de azért annyira nem vészes a forgalma. Szécsényben behajtottam az óvárosba és megtekintettem a felújított tereket, utcákat. Igazán jól néznek ki. A Borjúpást pedig nagyon szép parkká minősült. Közel 300 éve volt itt a híres országgyűlés.

A várost elhagyva sorban jöttek a települések. Bár Karancsságot csak érintettem, szép temploma már messziről látszódott. Kishartyán után jött a nap legkomolyabb emelkedője a Zsidó-hegy. Ekkorra már kezdtem kicsit erőtlen lenni, így Salgótarjánba érve meg is álltam frissíteni egy buszmegállóban.

A megyeszékhelyről a 21-es úttal párhuzamos kerékpárúton haladtam tovább. Az időjárás továbbra is kedvezett és most már a szél sem szemből fújt. Elérve Kisterenyét bementem a házak közé, majd pedig átkelve a főúton, a régi 21-esen folytattam tekerésemet. Az t lassan emelkedett és egyre feljebbről láttam az autókat. Szemből a Mátra bércei magasodtak. Csengerháza pár házból álló település itt, a csendben, az út mellett. A szuszogtató emelkedő itt véget is ért és egy lejtőn pihenhettem kicsit. Elérve egy hidat aztán ismét emelkedni kellett, de ekkor már látszottak Szentkút közelségégét jelző táblák és szobrok. A bal oldalon egy tábla, mely jelzi, hogy már csak 3 km a kegyhely. A bekötőút bal oldalán egy gyönyörű kettős kereszt, melynek lábánál meghagyták a régi keresztet is valamint a felirat, hogy „Szentkút”. A jobb oldalon pedig két emberalak várja az idelátogatókat.

Kissé hullámzó az út, de már könnyedén haladtam, hiszen a szívem is húzott már nagyon és végre megérkeztem a kegyhelyre. Hallottam, hogy mise van, amin nagyon meglepődtem. Később kiderült, hogy ez egy rendkívüli alkalom. Nem akartam zavarni, így addig elmentem a szent-kútig és megtöltöttem a kulacsomat, majd nézelődtem és elmondtam a hálámat is. Csodálatos és megnyugtató érzés volt ott üldögélni.
Aztán bekopogtattam a kolostorba. Beengedtek – kerékpárostul – és kaptam egy csodálatos emléklapot is.

Nagyon nagy örömmel és felszabadultsággal tértem haza és már útközben terveztem a folytatást.

4. szakasz – A Duna partjától a Vértes erdejéig.
2007. 05. 12.
Táv: 115,8 km
Szintemelkedés: 835 m
Átlagsebesség: 22,1 km/h
Maximális sebesség: 48,3 km/h

Némi logisztikai szervezés előzte meg az út folytatását, hiszen azt kellett eldöntenem, hogy hogyan is szeretném folytatni. A legkézenfekvőbbnek azt tűnt, hogy a Duna partjáról indulok el nyugati irányba. Így elkerülöm a forgalmas agglomerációt és kihagyás nélkül fogom tudni összekötni a két kiemelt zarándokhelyet.

A kora reggeli órákban érkeztem meg vonattal Nagymarosra. Már a kocsiban érzékeltem, hogy kint esik az eső. Nem örültem neki, de a kedvemet ez nem szegte és az állomáson leszállva rögtön nyeregbe pattantam. A nagyszerű kerékpárúton hagytam el a várost és haladtam a szitáló esőben. Tetszett így is a táj és jó volt nézni a felhők mögötti napfelkeltét. Szobhoz érve elállt az eső, de az út jócskán vizes volt még. Mivel sárvédőm nem volt, finoman haladtam tovább. A forgalom minimális volt. Közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ilyen korai órában nyitva lesz-e a kishatár.

Letkéshez érve még tettem egy kitérőt a templomhoz. Korábban itt volt plébános az egyik nagyszerű pap ismerősöm. Aztán rákanyarodtam a határra vezető úthoz és lám-lám, nyitva találtam az átkelőt. A határőrök még nézegették egy kicsit a bicajomat, majd utamra engedtek.
Ezzel már a második országa léptem zarándokutam során. Innentől Via Slaviká-nak is elneveztem az utamat.

Salka (Ipolyszalka) nevű falu után elkapott egy óriási zuhé. Ráadásul közben egy kisebb hágót is meg kellett másznom. Az esőkabátomban azért már jobban éreztem magam. Szerencsére olyan nagy méretű, hogy a hátizsákom is aláfér, így annak tartalma teljesen száraz maradt. Az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is és hamar Stúrovóba (Párkány) értem. Előbb kihajtottam a híd mellé és onnan gyönyörködtem a Bazilikában, majd személyimet felmutatva visszatértem Magyarországra a gyönyörű Mária Valéria hídon keresztül.

Esztergomban természetesen feltekertem a Várhegyre és be is léptem a Bazilikába. Aztán frissítettem és elindultam tovább a 11-es úton. A forgalom még mindig elég csekély volt, ami jól is jött ezen a főúton. Alig vártam, hogy elérjem Tátot, ahol elkanyarodtam a Gerecse felé. Ebben a hegységben még csak háromszor jártam kerékpárral, így nagyon jó volt újra „látni”. Kis forgalmú utakon jutottam el előbb Tokod-bányára majd pedig egy bekötőúton felkerestem e híres búcsújáróhelyet, Péliföldszentkeresztet. Nagyon szépen épül, bővül a hely szinte rá sem lehet ismerni ahhoz képest, amit 1995-ben láttam itt. Ismét frissítettem és ekkor már napsütéstől kísérve emelkedtem tovább. Bajótra érve balra vettem az irányt és a hegység egyik legszebb útjára kanyarodtam. Másnap bringaversenyt rendeztek erre és az emelkedőkön már látszódtak a bíztató feliratok. Ezek nekem is jól estek, hiszen volt mit megmásznom.

Bajna egy fontos csomópont, ahol jobbra kanyarodtam és másztam fel egy újabb emelkedőre. Közben szinte már melegem is volt, olyan erővel sütött a nap. Héreg határában egy kereszt felirata gondolkodtatott el. Aztán következett Tarján – amelyet szinte testvértelepülésnek tekintek, hiszen én salgótarjáni vagyok. Újabb frissítés következett majd még mielőtt nekiláttam volna a nap legmagasabb hágójának megtekintettem a gyönyörűen rendbe hozott kálváriát. A felirat szerint 1850-ben építették és 2003-2004-ben újították fel. Csodálatos ugyanakkor rendkívül egyszerű, ahogy ott sorakoznak a stációk a szép zöld domboldalon.

A hágómászás jól sikerült és egy hosszú lejtmenet után kiértem az 1-es főútra. Csak kereszteznem kellett mert haladtam Tatabánya felé. A megyeszékhely határát gyorsan elértem, de a központ azért jóval beljebb volt. A forgalom a szombati délelőttinek felelt meg – ami nem volt csekély. Nagyon vártam már hogy kiérjek belőle és elkanyarodtam Oroszlány irányába. Sajnos a forgalom nem csitult és ahogy kiértem a nyílt terepre a szűk úton nagyon kellemetlen volt, ahogy száguldoztak mellettem az autósok. Fogaimat összeszorítva lavíroztam az út peremén. Kis szusszanást Környe jelentett, de aztán folytatódott a száguldozás. Aztán végre megpillantottam a számomra kedvező leágazó tábláját és elkanyarodtam Majkpuszta felé.

Hamar elértem a kis települést, ami egy gyönyörű tóval kezdődött. Felette már látszódott a egy templom tornyának teteje. A régi malom épülete mellett jutottam fel Majkpusztára. A volt kamalduli remeteségi központ igazán lenyűgöző. Be is fizettem egy csoportos vezetésre és a bringámat a portán hagyva megnéztem belülről is az épületeket. Eddig csak hallomásból ismertem a helyet, de nagyon örülök hogy eljuthattam ide. Az idegenvezetés végét nem várhattam meg, mert tekernem kellett, hogy elérjem a vonatot.

Hazafelé, zötykölődés közben elgondolkodtam és éreztem, hogy nagyon jó dolog egyre közelebb jutni Máriacellhez.

5. szakasz – Bakonyalján, Kisalföld síkján.
2007. 07. 16.
Táv: 115,5 km
Szintemelkedés: 725 m
Átlagsebesség: 25,2 km/h
Maximális sebesség: 50,5 km/h

Elég sok program közbeszólt, így közel két hónap kihagyás után tudtam csak folytatni a zarándoklásomat. Óriási hőséget mondtak erre a napra, így amennyire lehetett, korán szerettem volna indulni.

Reggel 7-kor már kifelé kerekeztem Oroszlányból. Jó volt visszaemlékezni arra, hogy utoljára két hónapja gurultam errefelé. Még kellemes volt az idő és élveztem a reggeli fényeket. Egy gyönyörű horgásztavat érintve jutottam el Bokodra. A falu még csak ébredezett. A központban balara tartva Pusztavám felé hajtottam. Bal oldalamon végig a Vértes hosszú erdőségei húzódtak, míg jobbra egyre-másra látszódtak a nagy szántóföldek. Elég hamar elértem a Fejér megye nyitótábláját, mely mellett ott volt a címere is. Nagyon szép az a pillanat amit megörökít, ahogy István felajánlja a koronát Máriának.

Kisebb emelkedők-lejtők közbeiktatásával értem el Mórt. A központja nagyon tetszett a szép ligetekkel, kastéllyal és a nagy templommal. Tulajdonképpen innen mehettem volna nyílegyenesen is, de én szerettem volna útba iktatni Bodajkot is. Így viszont a körforgalomban balra kanyarodtam és pár perc múlva kiértem a 81-es főútra. Itt kénytelen voltam egy kicsit szabálytalankodni. Ugyanis kerékpáros tiltótábla van kint, de így a reggeli forgalomban, azért bevállaltam ezt a négy kilométert. Igyekeztem teljesen a fehér vonalon tekerni és nagy örömmel kanyarodtam jobbra a bekötőútnál. Előttem Bodajk falu, felette pedig a Bakony csúcsai tűntek fel. Kereszteztem a síneket, majd tettem egy kitérőt a gyönyörű templom együttes és a kálvária felé.

A következő falu Balinka volt, amit egy kisebb hegymászással majd gurulással értem el. Eszembe jutottak a jó 10 évvel ezelőtti emlékeim, amikor erre kék-túráztam. A falut elhagyva furcsa érzésem lett bicajozás közben és hátratekintve rá is jöttem, hogy mi a baj. Defektet kaptam. Szerencsére minden szerszám és pótgumi volt nálam így 10 percnyi munka után már újra tekerhettem. Közben a napi első frissítést is megejtettem.

Következett Bakonycsernye majd pedig elérve a megyehatárt már Veszprém megyében haladtam tovább. Innen a megmászandó dombok már magasabbak lettek. A nap is már elég erősen tűzött, így kissé nehezebb volt a bringázás, mint korán reggel. Szemben feltűntek a csetényi szélerőművek. Csak az egyikük forgott, de az is nagyon lassan. Dudarba érve elkanyarodtam jobbra, de még előtte felcsillant a Bakony csúcsát jelző radar, a Kőris-hegyen.

Végre egy hosszabb lejtő következett, melynek vége Bakonyoszlopon volt. A faluban egy igen szép parkot és egy csodálatos kastélyt is láttam. Aztán már a következő látnivalóra, Csesznek várára koncentráltam. Oda most nem tekertem fel, de azért Bakonyszentkirályra érve is akadtak emelkedőim.

A falu végén hirtelen a 82-es főúttal találtam szemben magam. Kiírva nincsen, de nekem a szemben vezető volt a nyerő, melyen Bakonyszentlászlóra lehet kerekezni. Itt található Magyarország legszebb ősfenyvese. Nagyon jó érzés volt a naptól védett, árnyékos helyeken hajtani. Az erdő közepén ismét megyét váltottam és ezzel már Győr-Moson-Sopronban tekertem tovább. Érdekes, hogy ez terület itt nagyon sokáig Veszprémhez tartozott, de 2002-ben az itteni települések kezdeményezésére, átkerültek az északi megyéhez. Beérve a településre, jobbra kanyarodtam és egy frissen aszfaltozott útba botlottam. A minősége csodálatos volt, de út menti fa már nem szolgált védelmül, így a tűző napon tekertem tovább.

Bakonygyiróton a falu elején van a temető és benne egy csodálatos kálvária. Kis falu, óriási emlékkel. Aztán továbbhajtva a friss aszfalton Romándra értem. Itt még nem mentem ki a 82-esre, hanem maradtam a „hátsó” utakon és egy kicsi aszfaltcsíkon – melyet egy tábla is kifejezetten kerékpárosoknak ajánlott – értem át Bakonypéterdre. A falu végénél már ki kellett hajtanom a 82-esre, de ekkor feltűnt a következő célpontom, a pannonhalmi apátság. Igyekeztem gyorsan túljutni a főút 6 kilométer hosszú szakaszán és intenzív tekerés után kanyarodtam jobbra Ravazdnál. Nagyon finom emelkedéssel haladt az út Pannonhalmáig. Ott viszont jött az igazi hegymenet. Így – délelőtt 11-kor – a kánikulában kifejezetten nehéz volt megmászni a hegyet. Ám végig éreztem az erőt és megállás nélkül értem el a világörökségi helyszínt. Nagyon sok turista volt a bejáratnál, egyikük felajánlotta, hogy lefényképez engem. Örültem a lehetőségnek. Még készítettem pár fotót, aztán frissítettem és ezzel el is fogyott a reggel berakott 1,5 l vizem.

Lefelé megálltam az élelmiszerboltnál és egy kedves kisfiút megkértem arra, hogy vegyen nekem egy üveg ásványvizet. Ő nagyon készséges volt és hamar hozta is nekem. Megköszöntem neki és még egy kicsit beszélgettünk is. Aztán betöltöttem a vizet a zsákomba és hajtottam tovább. A 82-est elkerülve, Győrság érintésével hajtottam a nagyváros felé, majd pedig délre már a vasútállomáson voltam, ahonnan vonattal utaztam vissza.

Nagyon nehéz, de felejthetetlen nap volt ez is.

6. szakasz – A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban
2007. 08. 14.
Táv: 108,2 km
Szintemelkedés: 270 m
Átlagsebesség: 23,4 km/h
Maximális sebesség: 63,5 km/h

Elérkezett a pillanat, hogy elérhető közelségben érezzem célomat, Máriacellt. Kissé bonyolult logisztikával ugyan, de három nap alatt szerettem volna Győrből kiérni erre a szent helyre. Társam is akadt erre az útra Vincze Gábor (Somi) személyében.

Sikerült fél kilenckor elindulnunk Győrből és a reggeli forgalomban evickéltünk északi irányba. Sorra haladtunk át a hidakon, majd egy gyönyörű fasoron át hagytuk el végül a várost. A Rábca töltésére igyekeztünk, mert szerettük volna mellőzni az 1-es számú főutat. Hamar meg is leltük a kavicsszórásos utat és vígan haladtunk az egyre melengetőbb napsugarak között.

Hamarosan egy holtágnál lyukadtunk ki, ahonnan nem tudtuk, hogy merre menjünk. Balra látszódott egy település, de nem tudtuk, hogy Abda vagy a mi célunk Kunsziget az. Végül arra vettük az irányt is így az is kiderült, hogy az előbbi faluról van szó. Szerencsére volt kerékpárút is, így csak pár kilométert kellett tekernünk a főúton és így értünk el az előre eltervezett leágazóhoz. Itt balra tartva előbb átkeltünk az M1-es autópálya felett, majd pedig megérkeztünk Mosonszentmiklósba. Itt egy gyönyörű épületegyüttest találtunk. Középen a templom – mint édesanya – és két oldalán egy-egy kis kápolna, mint ha a gyermekei lennének.

A következő falu temploma igazi középkori hangulatot teremtett. A XIII. századi Szent Jakab templom – ez is a zarándokútra emlékeztet – nagyon jó állapotban van, pedig többször is megsérült. Gyönyörűek a bélletes kapui és igazi különlegességek a csűrlős sisakjai. A gondok megkeresése után egészen a templomtorony tetejéig lehet sétálni, ahonnan a kilátás is pazar.
Kifelé hajtva a faluból a Fő utcán - az egyik ház sarkánál - egy gyönyörű Nepomuki Szent János szobrot láttunk, majd pedig a falu után egy kerékpáros útjelző táblát találtunk, melyen az irányunkba eső fontosabb települések voltak feltüntetve.
Hamarosan metszettük A Rábca egyik ágát, majd pedig egyre nyitottabb mezőkön tekertünk. A táj szépséges volt és néha még vadakat is láthattunk. Bősárkány temploma szépen fel van újítva, óriási lantablak van a keleti oldalán.

Lassan megközelítettük az osztrák-magyar határt, de nem léptük át, hanem igazi kerékpárúton tekerve elhajtottunk Fertődig. Egy-egy fotó erejéig bekéredzkedtünk a parkba, majd pedig – továbbra is kerékpárúton – haladtunk tovább, egyre nyugatabbra. Rendezett falvakat és szép templomokat láttunk és nagyon sok kerékpárossal is találkoztunk.

Közben egyre melegebb lett és lassan elérkeztünk a Soproni-hegység lábához. Itt letértünk a kerékpárútról – amely Fertőrákos felé haladt – és megkezdtük az első kapaszkodót. Elég nehéz volt hozzászoktatni magunkat az emelkedőhöz, de azért lassan belejöttünk. Számomra hihetetlenül hosszú és forró volt a hegy, de aztán végül csak felértünk és megpillantottuk Sopront. Egy jókora gurulással pedig a vasútállomásra értünk.

Innen visszavonatoztunk Győrbe, majd pedig onnan autóval mentünk át Szombathelyre, ahol volt iskolatársaimnál raktam le a járművet. Korán elmentünk aludni, mert másnap hajnalban már vonatra kellett ismét szállnunk.

Szép, de nagyon forró napunk volt. Már nagyon izgatottan vártam az osztrák szakaszt.

7. szakasz – Keresztül a Lajta-hegységen és a Bécsi erdőn
2007. 08. 15.
Táv: 116,5 km
Szintemelkedés: 1600 m
Átlagsebesség: 18,7 km/h
Maximális sebesség: 56,8 km/h

Fél hat előtt már a vonaton üldögéltünk és vártuk a zöld jelet, hogy azzal visszatérjünk Sopronba. Jó érzés volt látni a gyönyörű napfelkeltét, mely végigkísért utunkon. Leszállva a vonatról rögtön az egyik közeli templom felé vettük az irányt, de kiderült hogy az ünnep ellenére ott a hétköznapi miserendet tartják. Nem jelentett problémát ez sem, mert az megmaradt időt városnézésre használtuk fel. Főleg Sopron belvárosa nyűgözött le. Bár jártam már itt, mégis elcsodálkoztam ismételten a középkori hangulaton.

A Nagyboldogasszony tiszteletére celebrált mise után elindultunk a 84-es út felé. Elég komoly volt a forgalom, de atrocitásmentesen jutottunk el a klingenbachi határátkelőhelyhez. A határőrök egy kedves intéssel át is engedtek bennünket és mi pedig gyorsan megkerestük a kerékpárutat, amin továbbgurultunk.

Klingenbach után nekünk nem az Eisenstadt táblákat kellett követnünk, annak ellenére sem, hogy mi is arra tartottunk. Ebben az esetben ugyanis az egy gyorsforgalmi útra vezetett volna bennünket. Mi jobbra tartottunk és hamarosan már fel is tűnt Burgenland székhelye, az egykori Kismarton. Látszódott a hatalmas kastélya és fölötte a Lajta-hegység tornyosodott. Azt rögtön láttuk, hogy lesz hegymászásunk bőven.

Beérve a városba az Esterházy kastély felé vettük az irányt, amit hamar el is értünk. Csodálatos alkotás ez az épület és a körülötte lévő park is lenyűgöző. A központban még láttuk a Nagytemplomot is, ahogy éppen mise előtt várakoztak az emberek. Aztán elkezdődött a hegy. Szerencsére nem volt túl meredek és sok volt benne az árnyék. Így tíz óra magasságában ugyanis már eléggé közel volt a hőmérséklet a 30 fokhoz. Útközben már találkoztunk egy-két bicajossal és vidáman üdvözöltük egymást. A hágó teteje 425 méteren volt, ahonnan egy jókora gurulással értünk le Stotzingba, majd pedig áttekertünk Lorettóba.

A Lorettói Mária Bazilika Ausztria határain túlnyúló jelentőségű zarándok- és kegyhely. Az épületegyüttest a XVII-XVIII. században épült, hatalmas barokk templom uralja.
A kegykápolnát, amely az Istenanya Mária hajlékát szimbolizálja, 1644-ben Rudolf von Stotzingen építtette és annak, az eredetileg, az olaszországi Loretoban található fekete Istenanya kegyképrõl készült másolatot adományozta. Lorettóban rendezik meg minden év augusztusában a híres horvát zarándoklatot, amelyet alkalmanként több ezer zarándok keres fel. Úgy látszik, hogy mi is pont ekkor csöppentünk ide, mert komoly erőpróba volt elevickélnünk a templomig.

Még egy kis gurulás következett és leértünk ismét a síkságra. Könnyedén tekertük a kilométereket, de szemközt egyre közeledtek a hegyek. Badennél búcsúztunk el végleg a síkságtól és vetettük bele magunkat a hegyek ölelésébe. Igyekeztünk elkerülni a forgalmasabb utakat, ugyanakkor útba ejteni a legszebb helyeket, így Baden elején rögtön jobbra tartottunk Pfaffstatten felé, majd pedig elkezdtük az első emelkedőnket a Wienerwaldban. Igazi, szuszogtató hegy volt ez, mely egy gyönyörű erdőben vezetett, hűen a tájegység nevéhez.

Valamivel magasabb volt a hegy teteje, mint a korábbi Lajta-hegységi, aztán egy hosszabb gurulással Gaadenbe értünk. Pihenésre nem nagyon volt idő, mert már kezdődött is a következő hegy Heiligenkreuz felé. A kegyhely közelségét jelezték az út menti stációk sokasága. Az úton nyílt egy kapaszkodó sáv is, ami előrevetítette az emelkedő hosszát és meredekségét. A kihívástól nem ijedtünk meg és töretlen erővel másztuk meg a hágót, majd pedig vidáman gurultunk be a híres kegyhelyre.

Heiligenkreuz a világ legrégibb ciszterci kolostora, mely megalapítása óta folyamatosan működik. 1133 óta naponta hétszer zsolozsmáznak a szerzetesek. 5.15-kor kezdik az úgynevezett „kórusimá”-t, más néven zsolozsmát. A napot a Completorium (Befejező imaóra) zárja 20.15-kor. Az éjszakát a szent hallgatás uralja. A liturgiát Istennel egyesülve és őszinte hódolattal ünneplik a szerzetesek; számos fiatalember van, akik az isteni hívást követve lépnek be a heiligenkreuzi közösségbe. A szerzetesek ugyanakkor nagyon nyíltak a vendégekkel és látogatókkal szemben. A heiligenkreuzi ciszterciek egy nyitott és baráti kapcsolatra törekszenek azokkal az emberekkel, akik a csendet és az Istennel való kapcsolatot keresik. Nem véletlen tehát, hogy az idei máriacelli látogatását XVI. Benedek pápa kiegészíti az itteni megjelenésével is.

Belépve a kolostor területére, egy csodálatos világ fogadott bennünket. Nem győztünk ámuldozni. Óriási plakátok hirdették a pápalátogatás időpontját is. Belépve a templomba hihetetlen volt érezni a közel ezer éves múltat. Utunk során nem sokat vásároltunk, de itt begyűjtöttem egy-két apróságot, amit hazavittem a családomnak, köztük egy mécsest ebből a régi templomból. Külön patinát adott az is a helynek, hogy innen indul a Via Sacra zarándokút is, mely szintén Máriacellbe vezet. Így ekkor már tulajdonképpen két zarándokúton voltunk egyszerre.

Elhagyva a szent helyet ismét emelkedni kezdtünk. Tudtuk, hogy ez vár ránk és azt is, hogy jön majd utána lejtő is. Ez a pillanat be is következett és egyetlen lendülettel Mayerlingig gurultunk. Egy szomorú esemény köthető e helyhez, mert itt találták 1889. január 30-án holtan Habsburg Rudolf trónörököst és szeretőjét, Vetsera Máriát. A haláluk körülményei máig tisztázatlanok.

Ez után következett az eddigi leghosszabb és legkeményebb emelkedőnk, mely már 600 méteres magasságba vezetett. Kifejezetten meleg volt, hiszen a fáktól védtelen országúti szakaszon mentünk fel ide. Lassan ugyan, de abszolváltuk ezt is és vidáman értük el a Triesting völgyében lévő Weißenbach-ot.

Elvileg aznapi utunkat bejártuk, de volt még egy tervünk. Mindketten tagjai vagyunk a (B.I.G.) Nemzetközi Hegyikerékpár Mozgalomnak, és mivel itt tornyosult a mozgalomban szereplő 1000 kiemelt hegy egyike, így aznap délutánra még meg akartuk mászni azt. Gyorsan találtunk szállást egy vendégházban, ahol leraktuk hátizsákjainkat és egy-egy kulaccsal és csokival felvértezve hódítottuk meg a Bécsi erdő egyik legmagasabb pontját a Hocheck (1037 m) csúcsát. Gyönyörű, vadregényes és nagyon nehéz emelkedő volt ez. Sokszor megálltunk a szerpentinen és elcsodálkoztunk a természet szépségén. A hegy tetejéről pedig az egész Bécsi erdőben gyönyörködhettünk és tekintetünk egészen Bécsig nyújtózkodhatott.

Nagyon fáradtan, de boldogan hajtottuk nyugovóra a fejünket.

8. szakasz – Az Alpok hágóin át Máriacellig
2007. 08. 16.
Táv: 134,9 km
Szintemelkedés: 2410 m
Átlagsebesség: 16,5 km/h
Maximális sebesség: 60,8 km/h

Eljött a várva várt nap és a bőséges reggelink után már a Triseting-völgyében futó kerékpárúton róttuk a kilométereket. A korai indulásunknak – mint később kiderült - nagy szerepe lesz majd. A kellemes kerékpárútnak hamar vége lett, mert elfordultunk északi irányba, hogy meglátogassuk Klein-Mariazellt. Kleinmariazell legendája arról mesél, hogy két fivér nem tudott megegyezni az apai örökségen. Amikor mégis egyezségre jutottak, 1136-ban megalapították Kleinmariazell kolostorát.

Elérve az épületegyüttest, rögtön láttuk hogy ismét egy csodában van részünk. A felkelő napsugaraiban gyönyörűen csillogtak a falak és a tetők. A zászlók is nyugodtan függtek tartóikon. A bejáratnál a gondnokkal is találkoztunk, aki szívesen beszélgetett velünk. Meglepődött, hogy magyarok vagyunk és azon is, hogy még ma szeretnénk elérni Máriacellt. Ő is megtette már az utat gyalogosan és neki bizony három napig tartott.
Beléptünk még a templomba és mécses gyújtás után folytattuk utunkat.

Feltekertünk St.Coronára, amely egy közel 700 méter magas hegy tetején fekszik. Útközben gyönyörű erdők és széles mezők váltogatták egymást mindkét oldalon. Innen a már szinte csak éppen hogy csordogáló Trisetingig gurultunk vissza, ahonnan a Klammhöhe hágóra másztunk fel. Elég sok kerékpárossal találkoztunk errefelé.

Hosszú gurulás következett, melynek a 18-as út vetett véget. Itt jobbra tartottunk és keresztültekertünk Hainfelden. Elég nagy volt a forgalom, így nagyon megörültünk a balra ágazó útnak, mely Kleincell felé mutatott. Egy kisebb puklit kellet megmásznunk, mely után kiértünk a hosszú, völgyi útra. Egyre melegebb volt már és az út is folyamatosan emelkedett amíg elértük Kleincellt. Itt ismét tettünk egy kitérőt, hogy megmásszuk a Reisalpe egyik szépséges csúcsát az Ebenwaldot (1046 m).

Egy étteremben pakoltunk le és csomagok nélkül tekertünk bele a csodálatos fenyves erdőbe. Nagyon meredek, de lenyűgöző út vezetett a csúcsra, mely egy gyönyörű fennsíkon volt. Itt lehetett először érezni azt az erős szelet, amely a nap végére folyamatossá vált. Csak később éreztem azt, hogy ez bizony a Szentlélek közelségét is jelenti.

Nézelődés és fényképezés után visszagurultunk az étteremhez és – köszönetképpen is – elfogyasztottunk egy-egy menüt. Nagyon kiadós volt az ebéd és nem került sokba.
A déli hőségben, teli gyomorral elég nehezünkre esett az indulás, de aztán lassan kigurultunk a településről és folyamatos emelkedéssel haladtunk a rendkívül jól hangzó Kalte Küche nevű hely felé. Nem diktáltunk nagy tempót, de azért jól haladtunk egyre feljebb. Végül, közel 800 méteres magasságban értük el a gyönyörű pihenőhelyet. Rengeteg motoros és autós pihent itt ill. voltak medencék is, amelyekben sok gyerek és felnőtt talált felfrissülést. Itt van a Via Sacra egyik állomása is, amelyet már messziről látni lehet.

Innen már a 21-es úton haladtunk tovább nyugati irányba. Előbb megmásztuk az Ochsattel hágót majd egy csodálatos panorámájú gurulást követően leértünk St. Aegyd településre. Innen már ismét volt kerékpárút, melyet a régi vasúti töltésből alakítottak ki. Kernhofig még csak finoman emelkedett az út, de után következett a Gscheid hágó (970 m) ami nem volt könnyű feladat. Itt már a völgyben is érezhető volt a szél ereje és el is borult az ég. Nagyon hosszúnak tűnt a hágóra vezető kerékpárút, de végül sikeresen abszolváltuk. Egy rövid imára álltunk meg egy friss keresztnél, mely egy kerékpáros baleset után lett kihelyezve.

Azt gondoltam,. Hogy innen már egyetlen lendülettel elérjük célunkat, de tévedtem. Nem álltam meg ellenőrizni a térképet, mert emlékeztem, hogy a hágó után jobbra kell tartanunk. El is jött ez a kereszteződés és még meg is nyugtatott, hogy láttam kiírva Máriacellt egy kerékpáros piktogram keretében. Először jött egy rövid emelkedő, majd egy hullámos útvonal következett, amely többnyire lejtett. Komoly elágazásra nem is figyeltem fel útközben. Sagemühle falu végén azonban igen csak megdöbbentem. Arra számítottam, hogy itt majd jobbra kell mennünk és 8-10 km múlva elérjük Máriacellt. A kereszteződésben azonban Máriacell balra volt kiírva és 28 km-re jelezet azt a tábla. Elhűlve vettem elő a térképemet és véltem felfedezni, hogy egy kereszteződéssel hamarabb kanyarodtunk el korábban, amely ide vezetett bennünket. Kissé mérges lettem ekkor, hiszen már este hat felé járt az idő, újabb hágó várt ránk és sötét fellegek is fenyegettek nyugati irányból.

Kellett pár kilométer mire megnyugodtam és elfogadtam a helyzetet, eltökéltem magamban, hogy mindenképpen elérem Máriacellt még ezen a napon. Szótlanul kezdtük meg a mászásunkat a Josefsberg hágóra (1012 m). Közben elfogyott a vizünk is, de bíztunk a segítségben. Az emelkedő tetején egy kedves kis család ki is segített bennünket a bajból, amely után hosszú gurulás következett. Aztán még egy lendületre volt szükségünk és végre megpillantottuk a Máriacell táblát. Beérve a városba már elkezdett cseperegni az eső, így szinte szó szerint a szakadó eső előtt „estünk be” a bazilikába. A körülmények tekintetében talán elnézhető nekünk, hogy a kerékpárokat is betettük az előtérbe.

Leírhatatlan érzés volt térdet hajtani és keresztet vetni a szentelt vízzel. Még hosszú percekig az az út járt a fejemben, ami mögöttem volt. Megvártuk az esti mise végét és bementünk a sekrestyébe. Az atyák nem nagyon értették, hogy miért kérek én tőlük emléklapot, de végül kaptam pecsétet a zarándokkönyvembe és eligazítást, hogy próbáljuk meg másnap a plébániahivatalban. Az ajándékasztalnál ismét vásároltam a családomnak pár szépséget és szentelt vizet is töltöttem egy arra készült üvegbe.

Teljesen megnyugodva, feltöltődve léptünk ki a bazilikából és indultunk el a már csak csepergő esőben szállást keresni. A zarándokszálláson már nem akartunk ilyen későn zavarni, más faluba már nem tudtunk volna a sötétben kimenni, így elkezdtük bejárni a központi hoteleket. Az első kettőnél meg sem jelentek a recepción. Ám ekkor felfedeztünk egy vendégházat, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket és szállást valamint vacsorát is kaptunk. Pedig már fél kilenc felé járt az idő.

Másnap reggel még körbejártuk a bazilikát és bent is eltöltöttünk egy kis időt. Aztán átmentünk a hivatalban, ahol szerettük volna átvenni emléklapjainkat. Ez kissé nehézkesen ment, mert ott még nem hallottak a Via Margaritárium zarándokútról. Szerencsére megértettük egymást és végül egyedi emléklapot készítettek nekünk. Aztán ismét kerékpárra pattantunk és két nap alatt - egy másik útvonalon - visszaértünk Szombathelyre.

Mit mondhatnék ezek után?
Ez az út tényleg nem csak kirándulás, túra volt, hanem egy vándorlás oda, ahol az ember úgy érzi kaphat valamit, és vihet belőle másoknak is. Én már útközben részesültem a kegyelmekben és azóta is könnyebbnek érzem a terheimet ha visszagondolok zarándokutamra. Máriacell elérése az életemet is jelentette.

Dícsőség Neked Istenünk!

Az alapút adatai:
Távolság: 251,7 km
Szintemelkedés: 1865 m

A hosszú út adatai:
Távolság: 842,6 km
Szintemelkedés: 7705 m

Írta: Kreicsi Gábor

Fotók nézhetők az alábbi címre kattintva: http://picasaweb.google.hu/viamargaritarum/KreicsiGBorKerKpRosZarNdoklat...

Fotók: Kreicsi Gábor és Vincze Gábor